James Bond vs. James Bourne – Aktuálpolitika a blockbusterekben #3
2016. január 22. 11:49
A szuperhősök már állást foglaltak politikai ügyekben hasábjainkon, de a blockbuster műfaj nem csak belőlük áll: lássuk miként politizálnak az angol és az amerikai szuper-kémek. A Craig-féle Bond, mint a nyugat identitásválságának megtestesítője és Jason Bourne, aki nem csak korlátozza de le is cseréli a hatalmat, ha kell.
2016. január 22. 11:49
p
0
0
1
Mentés
Amit a 60-as éveknek a western, a 80-as éveknek pedig a vegytiszta akciófilm jelentett, azt ma a szuperhősfilmeket foglalják el. Soha korábban nem készült annyi szuperhősmozi, mint most, és ha egyszer lecseng ez a divathullám (bár ennek egyelőre senki se látja a végét), nem is fog többé. Velük szemben a kém-zsáner képviselői sosem váltak a legnépszerűbbé, ugyanakkor sosem tűntek el, aminek a már több mint 50 éves James Bond-széria a legékesebb bizonyítéka.
„Rázva, nem keverve”
A vállaltan nyugat-propaganda jellegű Bond mozik a fogyasztás legmagasabb szintjeit testesítik meg, a legdrágább autók, a legegzotikusabb helyszínek, a legszebb nők, és a legújabb technikai vívmányok mellett bőszen hirdetik, hogy a címszereplő mindent önerőböl old meg, és köszöni szépen, de nem kér semmiféle – szuperhősökre és young-adult adaptációkra jellemző - identitás-válságból.
A Daniel Craig-féle reboot viszont új színt hozott ezen a téren: a figura sebezhetővé, társadalmon kívülivé vált, miközben egyébként megmaradt annak az eredendően konzervatív figurának, mint aki mindig is volt. Az első két rész még puszta bemelegítés volt az olajban utazó bűnszövetkezettel, a Skyfall azonban hangosan ordítja a képünkbe, hogy a fenyegetés nagyobb, mint a hidegháború alatt bármikor.
Ahogy Judi Dench fogalmaz a konkresszusi meghallgatáson, már nem országok, hanem személyek állnak szemben egymással, miközben a világ nem átláthatóbb, hanem kesze-kuszább lett, még több árnyékkal. Az idei Bond-film, a Spectre a közelmúlt amerikai lehallgatás- és drón-botrányaira reflektálva annyit azért árnyal ezen a képen, hogy bár a veszély nyilvánvaló, a totális ellenőrzés természetesen nem megoldás.
„Bár nem vagyunk az az erő, mely egykor eget s földet rázott, vagyunk, akik vagyunk.”
Craig Bondja ezen felül – szembemenve a korábbi érákkal –már nem csak követendő férfi-mintaként funkcionál, hanem a nyugat általános identitás-vesztésére is reflektál, ami elsősorban a karakterben játszódik le. Ez csak annak fényében meglepő, hogy a figurától többnyire mindig is idegen volt az efféle realitás, Bond a márványból faragott hedonizmus megszemélyesítője volt, csak jellemvonásaiban hasonult a nézői elvárásokhoz (kivéve a hidegháború végét, amikor mélypontra is került a széria), életmódját tekintve sosem.
A Skyfall első felében viszont hirtelen inkompetenssé válik, mint ügynök, a „kivett szabadság” pedig nem kecsegtet semmi jóval, hiába a hawai-i örömlányok és az anyagi biztonság. Bond végül sikeresen felülemelkedik ezeken, ehhez pedig nincs szüksége másra, minthogy szembesüljön önmaga beteg tükörképével (Silva), majd elhagyva a „régi életmódját”, a gyászt és az élvezeteket (nők, kocsik, stb.), ismét elkezdjen a feladatra koncentrálni. A Spectre fináléjában aztán - a Casino Royale tragédiáját követően - ismét önként vonul nyugdíjba, háta mögött hagyva ezt a zavaros világot, és felcserélve egy „rendes” párkapcsolatra.
Szerepzavarban a CIA
A hidegháború lecsengésével azonban nem csak Bond fiktív karaktere került szerepzavaros állapotba, hanem a hadseregek és a hírszerző ügynökségek is, élükön a CIA-val, ami nagyjából a 70-es évektől kezdve (A Keselyű három napja, Magánbeszélgetés) szolgál rendszeres, kimeríthetetlen ihlet-forrásként a Hollywood-i filmeseknek, de az akciófilmes átiratok csak a 90-es években terjedtek el a mozikban. A filmes interpetációk sorában épp úgy találhatunk nemeslelkű patrióta (pl.: Jack Ryan-filmek, Kémjátszma, A királyság), mint olyan paranoid CIA-ügynököket (Jason Bourne-filmek, A spártai, A közellenség), akik nem valami külső fenyegetést próbálnak megelőzni, hanem egy belső elől menekülnek – ami jellemzően a hidegháború után önmagát nehézkesen újradefiniáló CIA.
Innen magasan kiemelkedik az óriási nézői és kritikai népszerűségnek örvendő Bourne széria, ami a 80-as években TV-filmként nem aratott különösebb sikert, de a 9/11 utáni érában hamar a legsikeresebb akciószériává vált, mivel Bourne - szemben például a Pierce Brosnan féle Bond-érával - rögtön reflektált az amerikai közönség fenyegetettség-érzetére, illetve arra a félelemre, hogy az ellenség nem is annyira valós, mint inkább belülről kreált, a hatalom megtartása érdekében tett hazugság. Erről szól a rendező, Paul Greengrass másik két dolgozata, a 9/11 ellentmondásait kidomborító United 93, és az iraki háborút élveboncoló, de nagyon megkésett Zöld zóna.
A 21. századi akcióhős
Bourne a Bond filmek tökéletes ellentéte, aki nem nemes(nek gondolt) ügyekért, hanem saját magáért öl, akit a saját felettesei akarnak levadászni, és akinek a hazafisága nem egy külső fenyegetéssel szemben érvényesül, hanem saját kormányának szennyesének a kiteregetésével – bár ehhez idomulva a hangvétel is teljesen eltérő, sokkal szikárabb, szárazabb, mint a valóságtól külsőségeiben joggal elrugaszkodó Bond.
Az amnéziával magához térő Jason Bourne az első pillanattól kezdve menekül, és amikor úgy érzi, hogy sikerült elrejtőznie, szépen félre is áll. Az igazi paranoia-maraton azonban csak a második résszel veszi kezdetét, amiben kirángatják őt az idilli vidéki életből, megölik a szerelmét, és innentől fogva a személyes bosszú és a polgári kötelezettség (nevesül hogy a hatalom nem csak korlátozható, hanem bármikor lecserélhető, felelősségre vonható is) kéz a kézben járnak.
A negyedik rész erre húzott még egy – kifejezetten lapos – lapot, Alex Crosst első körben ugyanúgy nem érdekeli az igazság, csak hogy végre békén hagyják, de hogy az ő története hogyan folytatód(hat)na, azt már nem nagyon fogjuk megtudni, mivel az következő felvonásban visszatér az Obama elnökségét követően a szériától visszavonult Matt Damon-Paul Greengrass páros, hogy a kollektív paranoiát kirobbantó/tápláló Bush-éra után a demokraták sunyi lehallgató rendszereivel és drónjaival is felvegyék a harcot.
Végtelenül abszurd ötletre épül a Cannes-ban debütált Vincentnek meg kell halnia: a francia–belga thriller rendhagyó módon forgatja ki a zombi- és a paranoiafilmek megszokott elemeit különleges színészi alakítások kíséretében.
A plakát alapján azt hinnénk, gyerekeknek szól. Szól persze nekik is, hat éven felülieknek ajánlott, bizonyára jól elszórakoznak az aranyos szereplőkön. Közben viszont nagyon is „felnőtt-történet”.
Charlton Heston és gumimaszkok nélkül is tarolnak egy ideje a majmok, de ez az első eset, hogy modern mozifilm Caesar nélkül száll harcba a majomkedvelő nézőkért.
A szinte a semmiből felbukkant, sztárok nélkül forgatott Szarvasbébi az év egyik legnagyobb durranása lett a Netflixen. Nem véletlenül; a minisorozat egy elképesztő igaz történetet mesél el.
A múlt héten megkezdte küldetését a kínai űrszonda, a Csang’e 6, amelynek a fedélzetén rengeteg európai műszer található. A cél a Hold sötétebb oldala, ahol eddig csak Peking járt. Ha sikeres lesz az expedíció, az valószínűleg kiélezi az űrversenyt az USA és Kína között. Az ázsiai hatalom nem siet, az első kínai ember megjelenését a Holdon 2029–30 körülre tervezik.