Amikor leszáll az éj, Nicolas Cage új filmjében akkor jönnek a Goofy-szörnyek
Cage rage helyett komolyan vehetetlen szörnyek, alibi történet és alibi szereplés másfél órán keresztül, amit ki lehet bírni, csak éppen felesleges.
Hagyni kell egy kis időt, míg beindul, de aztán a mindent radioaktív porként vastagon belepő fekete humor, a cinikus párbeszédek, a néhol jócskán túltolt színészi játék, na meg Susanne Benton lelkesen mutogatott idomai.
„2024 kemény év volt. Se kaja, se nők, a kutyád meg folyamatosan rajtad köszörülte a nyelvét. Vic és telepatikus képességekkel megáldott ölebe, Blood (akivel így végigpofázzák majd' az egész filmet), a pusztaságot járják, napról-napra élnek. Morális értékek egyedül a kutyába szorultak, akit Vik arra használ, hogy kiszagoltassa vele, ha nőstény jár a közelben (értsd: női egyed, akit legtöbb esetben nemes egyszerűséggel a magáévá tesz, ha van ellenállás, ha nincs), cserébe a srác friss konzerv kaját varázsol az asztalra, nap, mint nap.
Mindketten a homályos utópia édenkertjét keresik, amit csak úgy neveznek »over the hill«, azaz »a dombon túl«, ami valami olyasmi elérhetetlen, szóbeszéd éltette hely lehet, mint a Dark Cityben Shell Beach (de az angolban ezt a szóösszetételt arra is használják, ha valaki a börtönből szökik vagy szabadul). Egyik nap összehozza őket a sors egy Quilla June nevű fiatal nővel, aki »Odalentről« jött, egy óriási saját ökoszisztémával rendelkező földalatti létesítményből (»vault« a'la Fallout), azzal a rejtett szándékkal, hogy nemzőképes férfi egyedeket csábítson »odale«.”