Csendes rettegésben

„Erősen elidegenítő hatást is kelt a film. Eleinte úgy éreztem magam, mint a sznob nyugati, akit beültetnek a moziba: nézd, ilyen szegénység, ilyen nyomorúság is van. Attól, hogy nem dokumentarista, hanem játékfilmes a felépítése, művin hordozza magában ezt a fajta megmutatás-szerepet. Kellemetlenül érzem magam, ha e film után nem leszek önkéntes aktivistává, hanem autóba ülök, veszek valamit enni, és hazajövök, leülök egy könyvvel és egy pohár finom borral. Persze nem biztos, hogy baj, ha kellemetlenül érzem magam. Ez az érzés aztán idővel elcsitul, felváltja a krimit idéző félelem. A nap vége felé közeledve a zene is jelzi, hogy valami történni fog, mi pedig csak azt nézzük, kit bántanak, melyik fa mögül ugrik elő valaki.

Érdekes a filmnek az a keresetlen, teljes természetességgel ábrázolt objektivitása: nem idealizálja a cigányságot, de nem is próbálja az áldozat szerepét rájuk húzni. A rendőr története az idős nénit hatezer forintért megverő bandáról olyan, amelyet már mind hallottunk, a kocsma előtti indokolatlan agresszivitás, a »megtalálunk« pedig olyasmi, amivel már mind találkoztunk. Nagyon fontosak ezek az ellenpontok, mert így nem lehet ráhúzni Fliegaufra: na, ez se találkozott még az éjszakai buszon cigányokkal – mert ebből pontosan látszik, hogy nem igaztalan tündérmesét szeretett volna készíteni.

Ilyen módon gyönyörűen válik a rasszizmus, mint elgondolás, mint viselkedési mód kritikájává a film: vegyük észre, hogy minden általánosítással indokolatlanul ítéletet mondunk emberek egy jelentős csoportjáról is. Nagyon fontos ez a film, mert Fliegauf nem használ semmilyen különös hatáskeltő eszközt, nem fogunk sírni a végén – és éppen ettől nagyon erős alkotás.”