Tompos Kátya 7/B-s tanuló emlékére
Tizenkét évesen döntötte el, hogy színésznő lesz. Két tucat ember volt a nagy pillanat tanúja – nem tudtuk, hogy egy nagy pálya lesz belőle, ahogy azt sem, hogy ilyen tragikusan rövid.
Farkas Árpádot keresztapámként tisztelhettem azóta, hogy az erdélyi színházi világot magyarországi kritikusként figyelemmel kísérő édesapám kérésére elvállalta a komaságot.
„»Jegenyésedő keresztfiamnak, hozzá növekvő szeretettel« – több mint két évtizede tudom, hogy egy dedikáció néha kitüntetésszámba megy. Még akkor is, ha az ember tisztában van azzal, hogy a szerzői ajánlást nem kiérdemli, csak ajándékba kapja. Esetemben nem akárkitől: Farkas Árpád A szivárgásban című verseskötete első oldalára jegyezte be az idézett mondatot 1997-ben Sepsiszentgyörgyön. Kamaszként egyszerre voltam büszke az elismerést sugalló költői jelzőre s a növekvő szeretetre. Farkas Árpádot keresztapámként tisztelhettem azóta, hogy az erdélyi színházi világot magyarországi kritikusként figyelemmel kísérő édesapám kérésére elvállalta a komaságot. Egyéves voltam, amikor 1982-ben a Sepsiszentgyörgy melletti Sugásfürdőn testvéreimmel együtt keresztvíz alá tartottak a korszak kelet-közép-európai létezésének minden nyomorúságát és vidámságát ötvöző eseményen, amelynek disznóflekkennel, sok-sok pálinkával, szekusokkal, unitárius-református hitvitával színesített történetét egyszer még meg kell írni.
Ritkán találkoztunk, de Farkas Árpáddal mindig ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Személyisége és költészete eredendően egyenes volt, talán ezért vonzotta mindkettő mágnesként az embert. E vonást nagyapjától örökölhette, aki Farkas Árpád szülőfalujában, az udvarhelyszéki Siménfalván soha nem lépett be a termelőszövetkezetbe, pedig a makacsság hatósági zaklatással és örökös szegénységgel járt.
Ha Farkas Árpád jellemét és költészetét nem a családi örökség, akkor a kisebbségi lét kalapálta egyenesre-élesre.
Kolozsvári egyetemistaként egy hónapon keresztül minden nap kihallgatásra rendelte az éppen aktuális megfélemlítő kampányt vezénylő román állambiztonság. Egyszerre utálta meg a humanizmust hazudó rendszert és a parizeres zsömlét, amelyet sovány ebédként minden vallatásos napon elélöktek. Megérintette viszont a közösségi szolidaritás: miután egy decemberi napon más diákokkal együtt kihallgatásra vitték, kollégiumi társai nevét skandálva követelték vissza.
Tartása megmaradt az új világban is. Kétezerötben nem vette át a határontúliak, többek között ellene, az 1944 tavaszán még magyar állampolgárnak született magyar költő ellen népszavazáson uszító miniszterelnöktől az állami kitüntetést. »Kiút van, de csak befele« – nyilatkozta akkor a Heti Válasznak. Szerencsére az egyik legjelentősebb erdélyi kortárs költőt sem ezt megelőzően, sem ezt követően nem kerülték el az elismerések, köztük a legjelentősebb, a 2018-ban átvett Kossuth-díj.”