Csak segíteni szeretnék

2012. március 1. 10:49

Angelina Jolie
NOL
A boszniai háborúról mindig is azt gondoltam, hogy a generációm sokkolóan keveset tud róla. Interjú.

Miért érdekel egy amerikai színésznőt annyira a boszniai háború, hogy még filmet is írjon és rendezzen belőle?

Nem úgy indultam neki, hogy mindenáron forgatókönyvet akarok írni és később azt megrendezni, hogy aztán diadalittasan szakmát váltsak. Viszont szeretek magam elé különböző feladatokat kitűzni, melyekkel »meg tudom mozgatni az agyamat«. Így kezdődött el az írási folyamat. Ami a témaválasztást illeti: az utóbbi tíz évben számos alkalommal megfordultam a világ kritikus helyzetben lévő területein, és nagyon felzaklatott a beavatkozás hiánya. Mindemellett erős empátiát érzek azon emberek iránt, akiknek ezeken a helyeken kell élniük, és meg kell birkózniuk háborúkkal, menekülttáborokkal is. Szerettem volna megérteni, hogy miért és hogyan fordul egymás ellen két olyan ember, aki előtte békében élt, hogyan lesz a szeretetből gyűlölet. A boszniai háborúról mindig is azt gondoltam, hogy a generációm sokkolóan keveset tud róla. Ez volt az utóbbi ötven év talán legösszetettebb konfliktusa, a gyökerei nagyon mélyre mennek – kötelességemnek éreztem, hogy jobban elmélyüljek a témában. Elutaztam tehát Boszniába, eltöltöttem nem kevés időt a háború áldozataival, károsultjaival. Számos igaz történetet építettem be a filmbe. Miután kész volt a könyv, olyan színészeket kerestem, akik megélték a háborút – más-más oldalon. Ők is hozzátették a filmhez a maguk tapasztalatait: így talán sikerült autentikus művet készítenünk.

De miért gondolta, hogy épp egy szerelmi történetbe kell belesűrítenie ezt a tudást?

Szerintem nem csak egy szimpla love storyról van szó, amely bárkivel megeshetett volna. Egy szimbolikus kapcsolatot mutatok be, mely a régió embereit jelképezi. Szarajevóban a háború előtt a házasságok csaknem húsz százaléka vegyes nemzetiségű volt, tehát ez egy valós állapot lehetett. De ugyanezen oknál fogva építettem be a történetbe egy apa-fiú, két nővér és anya-lánya viszonyrendszert is – persze elismerem, hogy azért a love story van a középpontban, mert a legtöbb ember azzal tud azonosulni. Ugyanakkor a forgatókönyv megírása előtt, amennyire csak lehetséges volt, elmélyültem a témában. Amikor kész volt a könyv, megkapták a színészek – de nem tudták, hogy ki írta. Olyan emberek fogadták el, akik megélték a háborút. Ezután kértem, hogy mindenki egészítse ki, ha úgy látja, hogy erre valahol szükség van. Innentől ez nemcsak az én »love storym« volt, hanem mindannyiunké.

A happy end nem fordult meg a fejében?

Nem. A háború sem azzal ért véget. Csupán fájdalom és a veszteség maradt utána.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 36 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az, hogy az amerikaiak keveset tudnak a délszláv háborúról, nem meglepő.
De, a szomszédunkban zajló értelmetlen és érthetetlen szörnyűséget a magyarok többsége is úgy nézte, mintha a Holdról közvetítenék.

Nem Magyarországról, a magyarokról, az átlag magyarokról írtam. De, lehet, hogy pestieket kellett volna írnom.
Mert, mint fent is olvashattuk, Baranyában vagy Szeged környékén nyilván egész más volt a helyzet.

"sokkolóan keveset..."

Vissza az elemibe hugika!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés