Pünkösdkor mint szélvész és tűzvész mutatkozik be a Nemzet lelke – a Tűzláng mindenkire leszáll
Az emberiség mindig az Isten útjain jár. Akkor is, mikor nem azt az utat tapossa, amit az Úr szán neki. Kozma Imre atya írása.
Egy objektum, kétszer tizenegy szint, több száz zárka. Számos fogvatartott, számtalan történet – ezekkel szembesülnek hétről hétre a börtönmisszió munkatársai a Venyige utcában. A Magyar Evangéliumi Börtönmisszió embereivel tartottunk, hogy minél közelebbi képet kaphassunk szolgálatukról. Riportunk a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet Maglódi úti objektumából.
Kutyából nem lesz szalonna – tapasztalataink szerint ezt a feltételezést kell mindenkinek félretennie, ha a börtönmisszióval kerül kapcsolatba. Venyige utcai látogatásunk során a misszió munkatársaival és a börtönlelkésszel beszélgetve csupa ellentmondásosnak tűnő állításba ütközünk, hihetetlennek tűnő történeket ismerünk meg.
„Mi ide járunk feltöltődni” – mondja mindjárt a bejáratnál Tamás és Paul, akikkel bebocsátásunkra várva kezdünk beszélgetni. Ők is, mint sok más missziós évek óta rendszeresen ellátogatnak az intézetbe, hogy a fogvatartottaknak hirdessék az evangéliumot. „Számunkra ez nem kimerítő, mert Isten itt is velünk van” – magyarázzák.
A két missziós jelenleg angol nyelvű foglalkozásokat tart a Venyige utcában. Paul amerikai származású, vietnami háborút is megjárt hívő, aki lassan harminc éve folytat térítő munkát Magyarországon. Mint megtudjuk, hamarosan hazautazik a tengeren túlra néhány hónapra, addig pedig Tamás vezeti majd ezen csoportjait.
„Nem angolórákat tartok, nem is bírom tökéletesen a nyelvet” – mondja Tamás a foglalkozás kapcsán. Ezekre az órákra általában olyan fogvatartottak járnak, akik külföldi állampolgárok, de időről időre bejönnek magyarok is – teszi hozzá. Mire mindezeket megtudjuk, beengednek minket, Tamásék pedig elindulnak aznapi alkalmukra.
A börtönbe lépve Erdélyi Csaba, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet egyik evangélikus lelkésze fogad minket. Az ő feladata az intézmény vallási ügyeit rendezni: kapcsolatot tart a misszió munkatársaival és leszervezi az őket érintő dolgokat. A missziós és a börtönlelkészi munka nem állnak szemben egymással, inkább jól kiegészítik egymást – fejti ki véleményét rögtön az elején. „Eltérő módszerekkel dolgozunk, de tisztelem, amit csinálnak” – teszi hozzá.
Miután leellenőriznek minket, Csaba Takács Ferenchez és feleségéhez, Mariannához kísér bennünket, akik szintén a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió munkatársai. Mint megtudjuk, a missziósok többnyire párokban érkeznek a fogvatartottakhoz: a női foglyokhoz nők, a férfiakhoz férfiak. Kivételes helyzetben van Marianna, aki párját kísérve férfiak között tart foglalkozásokat. Szerdánként általában négy alkalmat tartanak, de nem olyan kötött dolog ez – meséli Feri.
Az első szinten, ahová érkezésünket követően felmegyünk, hogy a missziósok foglalkozást tartsanak, nem járunk sikerrel: az ott fogvatartottak éppen a napi egy órás sétaidejüket töltik. A bent élők számára minden nap egy óra jut, hogy az épületen kívül, a belső udvaron vagy a tetőn kialakított sétahelyen szabad levegőn legyenek – meséli Csaba. Érthető módon a legtöbben éltek ezzel a lehetőséggel, így Feri és Marianna előzetes tervezetén rögtön változtatni kényszerül. Egy-egy missziós párnak azonban több emelet is jut, így a hetedik szintet hátrahagyva átmegyünk az épület egy másik szárnyába, a negyedikre. Számunkra az útvonalat még követni is nehéz, hiszen az egész hely olyan, mint egy labirintus. És ez nem véletlen – fűzi hozzá Csaba. A folyosók egyformasága és az épület kialakítása is a fogva tartás biztonságát szolgálja.
„MISSZIÓÓÓ” – szakítja félbe a körletfelügyelő kiáltása a beszélgetést. Az ott dolgozók ilyen módon jelzik a folyosón élő fogvatartottak számára, hogy a börtönmisszió munkatársai megérkeztek, s aki szeretne, részt vehet a foglalkozáson. Minden ilyesfajta alkalom önkéntes, a hívó szót egyaránt hallják a foglyok, azt pedig saját felelősségük eldönteni, hogy mire mennek el – magyarázza Csaba.
Míg Feriék a foglalkozást tartják, Csaba szinte körbevezet bennünket a börtönben, miközben munkájáról és a missziós szervezet működéséről mesél. „Ez egy város a városban” – mondja, utalván arra, hogy a fogvatartottak számára igyekeznek a házon belül minden szükséges dolgot biztosítani. Van konyha, bolt, mosoda, orvosi szoba, fogászat – kezdi a felsorolást. Mint kiderül, a fizikai ellátáson túl a foglyok lelki életének gondozására is törekednek – a büntetés-végrehajtásnál lelki gondozók; papok, lelkészek, egy rabbi és számos pszichológus dolgozik. Sok esetben összefolyhatnak feladataik, például amikor a pszichológus beszélget valakivel, majd az egyházi emberhez irányítja a fogvatartottat – meséli a lelkész. Hozzáteszi: a börtönmisszió is sok esetben segíti a munkáját: elképzelhető, hogy a fogvatartottak először az önkéntesek révén találkoznak Isten igéjével, akkor elindul bennük valami, majd felkeresik a lelkészt. Fontos látni azt – folytatja – hogy
Sok esetben a fogvatartott első ízben azért megy el egy missziós foglalkozásra, hogy csináljon valamit, de ez nem zárja ki azt, hogy ténylegesen elinduljon egy belső folyamat.
Mire mindezeket megtudjuk, már a börtön kápolnájában vagyunk. Város a városban – szent hely a börtönben. A szoba pedig valóban egészen más, mint az épület többi része. Különös érzés a csempézett folyosók, szintenként eltérő színű, de mindenhol zárt vasajtók és súlyos lakatok után egy olyan helyen lenni, ahol festmények lógnak a falon, szobrok vannak az asztalon és színes üvegeken át süt be kintről a nap.
Még látogatóként, csupán a folyosókról érkezve is át lehet érezni; a kápolna más minőségű időtöltésre ad teret, mint az épület többi része. Csaba elmeséli, hogy a helyiséget régebben oktatási célra használták, azonban néhány éve átalakították, hogy a vallási alkalmakat megfelelő környezetben tarthassák. Ezeket a képeket és az összes ablakokat például egykori fogvatartottak készítették – osztja meg.
A kápolna körbejárása után visszamegyünk az egyik emeleti folyosóra, ahová addigra újabb missziós munkatársak érkeztek. Mint kiderül, egy átlagos szerdán több tucat önkéntes is ellátogathat a börtönbe. Az itt végzett karitatív munkába több szervezet tagjai is bekapcsolódhatnak, ha az adott rendszer feltételeinek és a börtön előírásainak egyaránt megfelelnek. A visszajáró missziósok fényképes igazolvánnyal rendelkeznek, így nem kell minden alkalommal külön engedélyekkel bajlódni – mondja Csaba.
Ilyen rendszeresen visszatérő bizonyságtevő Száva Lajos is, a kilencvenes évek egyik hírhedt bűnözője, akivel a folyosón várakozva találkoztunk (vele készült interjúnkat itt olvashatják). Ő is a Magyar Evangéliumi Börtönmisszió tagja, engedéllyel járhat a bv. intézetekbe. Elmeséli: régebben ő is ezen börtön falai között élt, akkoriban találkozott a misszió munkatársaival, majd még benntartózkodása alatt megtért. Szabadulása óta rendszeresen, hetente visszajár foglalkozásokat tartani a jelenlegi foglyoknak. „Szeretem elmondani a fiúknak, hogy Jézus mindenkit megváltott és én is neki élek már” – mondja a bűnözőből lett missziós.
Az ő esetét tekintve lehet mégis érdemes elgondolkodni azon, lesz-e kutyából szalonna.
Fotó: Földházi Árpád