Nyughatatlan holt lelkek – Post Mortem kritika

Bátor és izgalmas vállalkozásra adta fejét alkotótársaival Bergendy Péter rendező: sok év munkája után elkészült az első magyar horrorfilm, a Post Mortem, mely hazánkat fogja képviselni az Oscar-versenyben. A zsáner valamiért eddig nem örvendett túl nagy népszerűségnek a hazai alkotók körében, pedig a mozihálózatok adatait tekintve a családi mozik, akciófilmek mellett ez a műfaj is komoly nézettséget produkál. Kereslet, igény tehát van rá Magyarországon is, ezért maga az ötlet nem volt hamvába holt Az Állítsátok meg Terézanyut!, a Trezor és A vizsga rendezőjétől, aki láthatóan tisztelettel és alázattal nyúlt a témához, egy vészterhes korszakba helyezve a történetet.

Egy horrornál nagyon fontos, hogy valódinak hasson a fenyegetés, még akkor is, ha természetfeletti dolgok történnek, és arra is iszonyúan kell vigyázni, hogy ne legyenek az effektusok nevetségesek. Ettől féltem a leginkább, de e téren profi munkát végzett a stáb: a látvány rendkívüli, néhány ponton egészen bravúros, gyönyörű képekkel operál. Emiatt vagyok kicsit szomorú is, mert egy igen jó zsánerfilm is készülhetett volna, ha a forgatókönyv pontosabb, és nem esik szét a narratíva a film körülbelül kétharmadánál, valamit kicsit többet tudunk meg főhőseink hátteréről, akik enélkül sajnos meglehetősen egydimenziósnak hatnak. Bár hozzá kell tenni: szerethetőek és bőven van azért annyi bennük, hogy aggódni tudjunk értük.

Amit ki kell emelni, az a rendkívül izgalmas kerettörténet: Az első világháború után, 1918 fagyos telén Tomás (Klem Viktor) a fronon kis híján ottmaradt vándorfotós abból próbál megélni, hogy halottak utolsó fényképét készíti el a családjuk körében (ezt nevezzük Post Mortem fotózásnak). Egy tízéves kislány, Anna (Hais Fruzsina) hívására eljut egy kis faluba, ahol a spanyolnátha miatt sok munkája akad, és egyre több természetfölötti jelenséggel találkozik, majd belekeveredik az események sűrűjébe. Hamar kiderül, hogy a holt lelkek visszajárnak, és a fotós érkezésével egyre erőszakosabbá válnak, aki így nyomozásba, bizonyítékok keresésébe kezd fiatal segítőjével.

A film szépen építi a feszültséget, és a népi, falusi hangulat sem ugrik le a képernyőről (bár aki már volt a Skanzenben, annak lehet ismerős néhány helyszín). A színészekkel sincs semmi probléma, Klem Viktor visszafogott alakítást nyújt, ami a karakteréből következik, Hais Fruzsina Annájával jól működik a párosuk. A mellékszereplők mind kiváló, rutinos színészek, ám mivel Schell Judit, Reviczky Gábor és Anger Zsolt kivételével elég kevés szerepet kapnak, inkább csak terelik a főhősöket és a történetet a végkifejlet felé, ahol elérkezünk a film legnagyobb problémájához. Ugyanis amilyen finoman, szépen kezd kibontakozni egy izgalmas kísértethistória, az utolsó fél óra – bár továbbra is jól néz ki a látvány – szétesik az addig épített szimbolika és ezzel együtt a cselekmény.

csak több ilyen is volt, ezek pedig nem passzoltak az eddig nézett történethez, vagy egyáltalán nincs megmagyarázva. És ahogy haladunk a vége felé, egyre több a kérdés: Mit keres egy zombi egy kísértetfilmben? Miért folyik a falakból a víz? Miért látta a film legelején Tomás Annát egy látomásban? Válaszok helyett azonban csak fokozódnak az események és az ijesztő jelenetek, és ahogy a moziteremben érezni lehetett, a nézők is kiestek a ritmusból. Kár érte, mert amíg a film nagy részében még összerezzent az ember a székben, amikor csak kapkodja a fejét, az nem segít abban, hogy beleélje magát. Voltak pedig jó elemei is, így egyáltalán nem nevezhető csalódásnak. Az Oscar-versenyben az eddigi életem során látott filmeket látva talán a Külön falkának nagyobb esélye lett volna bekerülni a következő körbe, már csak a téma és mozi kiforrottsága miatt is.

Összegzésként tehát elmondható, hogy a Post Mortem nem hull alá, nem vall szégyent, csak bőven lett volna benne több potenciál. A film nyitva is hagyja a kapukat egy esetleges folytatás lehetőségére. Ez pedig nem is lenne ördögtől való ötlet, hiszen a készítők biztos, hogy már most rengeteg tapasztalatot szereztek, a minőség adott, és ha csak kicsit is pontosabban rutinosabban állnak hozzá a következő filmhez, a műfaj rajongói biztos elégedetten csettintenének a vetítés után beálló csendes sötétségben. 

Nyitókép: Szupermodern Filmstúdió/Szvacsek Attila