Táncolni: premodern extázis

„Mit tud a tánc, amit más nem? A mai kor művészetélvezetére jellemző a kívülállás: elmegyünk a kiállításra, jobb esetben nem csak megnézzük, hanem be is fogadjuk a képeket, szobrokat, műveket; elmélkedünk rajtuk és élvezzük, ha hozzá tudunk szólni a keletkezéstörténetükhöz (képben vagyunk, mondhatnám, azaz fel tudunk vágni azzal, hogy az alkotóról és művéről értekezünk múzeumlátogató barátainknak). Ugyanez igaz a mozira és az irodalmi alkotásokra is. Rendben, utóbbi talán egy fokkal intenzívebb bevonódást tesz lehetővé, újra kell alkotnunk a regény, vers világát, stb. A következő fokozat a koncertlátogatás, már ha nem ülős koncertről van szó, hanem elszabadulhatunk és ugrálhatunk a közönség soraiban. A zenét azonban még ekkor sem mi hozzuk létre. A legteljesebb műélvezet talán az, amikor mi hozunk létre valamit. Az egyidejűség szempontjából pedig még mindig a közös zenélés (és az esetleges közönség) áll legközelebb a tánchoz.