Pünkösdkor mint szélvész és tűzvész mutatkozik be a Nemzet lelke – a Tűzláng mindenkire leszáll
Az emberiség mindig az Isten útjain jár. Akkor is, mikor nem azt az utat tapossa, amit az Úr szán neki. Kozma Imre atya írása.
Kinek jut eszébe ebben a tántorgó világban, hogy az önmagunk és rusnya tulajdonságaink fölötti győzelemhez kell a legnagyobb erő, ami valójában nem más, mint az alázat? Én nem tudom…
„A Teremtés túlságosan nagy ahhoz, hogy egy ilyen kicsi és izgő-mozgó lényt viseljen a fején, bár földi mértékkel mérve valóban ő az elsőrendű kedvezményezettje a létnek, de abban korántsem lehetünk biztosak, hogy ő a legtökéletesebb. Van egy mély zsidó vicc, amikor a hozzá forduló púpos emberkét a rabbi arról győzködi, hogy minden, amit Isten teremtett, tökéletes. »Nézz rám!« – kéri a kis ember szomorúan, s a púpját mutatja. A rabbinak szeme sem rebben. »Hát nem tökéletes ez a púp? – kiált fel lelkesen. – Különbet el sem tudok képzelni.« Lehet, hogy így van ez a Földön uralkodó emberi fajtával is? Annyi biztos, egy koronára érdemes lény nem így viselkedik. Különösen akkor nem, ha az Úr saját képére formálta és lelket lehelt bele.
Egyébként a Földet valóban ez a teremtmény vette birtokába, és olyan eszközökre tett szert, amelyekkel egy pillanat alatt képes lenne elpusztítani. Úgy látszik, a lélekből és az értelemből annyi megmaradt benne, hogy beéri annyival: csak részletekben öl. De ha valaha bekövetkezik a nagy földi bumm, az sem rengeti meg a Teremtés egészét, a Mindenséget.
A teremtmény azt hiszi, illetve minden nagy világvallás azt hirdeti, hogy Isten figyelmének középpontjában a Föld és az ember áll. A fekete lyukak, a vörös törpék csak afféle melléktermékek. Igaz, a Mindenható nem tartozik bele sem a térbe, sem az időbe. Így sok milliárd lélekkel sem jelent gondot külön-külön foglalkoznia, azokat jutalmaznia vagy büntetnie. Csak ne feledkezett volna meg annyira az ember saját korona voltáról. Avilai Szent Teréz a tizenhatodik században, A belső várkastély című művében, amely a minden emberi lélek középpontjában lévő isteni lélek kereséséről szól, úgy beszél magáról, mint szegény nyomorultról, parányi hernyócskáról, s a legnagyobb emberi erénynek az alázatot tartja. A hernyócskából lett pillangó nagy fájdalmak és teljes önfeladás árán eljut az Úrhoz a várkastély közepén lévő örök lakásba, ahol a két lélek egyesülhet. Szent Teréz, a katolikus egyház talán legnagyobb misztikusa soha, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ő a Teremtés koronája. Mindig úgy gondolt magára, mint erőtlen, szegény nyomorultra.
Korunk talán legnagyobbra becsült értéke a tudatosan vállalt és felmutatott erő. S mi mást szolgálna az erő, mint a győzelmet. Ki felett? Mi felett? Kinek jut eszébe ebben a tántorgó világban, hogy az önmagunk és rusnya tulajdonságaink fölötti győzelemhez kell a legnagyobb erő, ami valójában nem más, mint az alázat? Én nem tudom…”
(Részlet Kristóf Attila utolsó Magyar Nemzetben (MNO-n) megjelent írásából, 2014. május 10-ről)