Drága Péter, visszaszívok mindent, mégiscsak volna itt egy kis tennivaló

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP

Talán kiderült: nem volnék éppenséggel egy klasszikus Magyar Péter-rajongó. Egyrészt nem szeretem az árulást, másrészt nagyra tartom Varga Juditot, harmadrészt utálom, ha nem stimmelnek a számok, márpedig Péterünk családi részvénytársaságos belépőjénél kevésbé stimmes számokat a lehetetlennel határos produkálni. Negyedrészt nem boldogít, 

Igaz, vannak izgalmas új mellékszereplők, és mivel az új messiás a magyar jobboldal ötödvonalából érkezett, természetszerűleg sokkal több benne a politikai képesség, mint az ellenzék első vonalában. De ez csak akcidens, a szubsztancia változatlan.

Mégis van valami, amiért cserébe képes volnék Magyar Pétert mégsem tájsebnek látni a magyar politika dús füvű legelőjén. Nagyon konkrétak a feltételeim: érje el, hogy az EP-választáson a Momentum zéró képviselőt küldhessen Brüsszelbe, hogy a Demokratikus Koalíció árnyékminiszterelnöke megcsappant delegációval, megszégyenülve kullogjon vissza Brüsszelbe júliusban, és hogy Ungár Péter külpolitikai gondolatait a továbbiakban lehetőleg ne párt, hanem könyv formátumban csíráztassa.

Ebben az országban külpolitikai rendszerváltásra van szükség, arra, hogy Magyarország ellen dolgozó képviselők ne foglalják a magyarok székeit az Európai Parlamentben – Németország külön mandátumot tart fenn erre a célra, nekünk ezzel foglalkozni teljesen felesleges. Nem kell sokat kint lenni Brüsszelben ahhoz, hogy az ember értse, mi történik pontosan a pénzeink körül: ellenzéki EP-képviselők stábjukkal együtt bombázzák újabb és újabb pikáns részletekkel, szempontokkal, megfontolásokkal és panaszokkal az Európai Bizottságot, mely aztán az EP és a Magyarországot megszorongatni kívánó tagállamok nyomására mindig egy picit továbbgondolja Magyarország felé támasztott feltételeit, nehogy azokat a Bóka János vezette tárgyalógárda véletlenül fixálni és teljesíteni tudja, hazahozván a pénzt. Mikor Donáth Anna azt írja, hogy az ötvenötezredik Magyarország-ellenes határozati javaslat, idézem, „azzal a reménnyel tölt el minket, hogy egy jövőbeni kormányváltás esetén a magyar uniós források még lehívhatók lesznek”, azt szó szerint érti: ők tényleg azon dolgoznak, hogy a magyar uniós pénzek csak egy másik kormány alatt legyenek lehívhatók.

Ahogy arra a sületlenséghalmazra sincs, amit Dobrev Klára csütörtök este az Inforádióban elővezetett. Hogy a magyar szuverenitás védelmének egyetlen módja az Európai Egyesült Államok létrejötte – gondolom, Márk evangéliumának értelmében: „Mert aki meg akarja tartani az ő szuverenitását, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő szuverenitását Európáért, az megtartja azt”. Hogy az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban másfél évvel azután, hogy Ukrajna legutóbb tudott egy fikarcnyit is javítani harctéri pozícióin, még mindig annak kellene lennie az egyetlen releváns kérdésnek a magyar külpolitika számára, hogy találkozik-e magyar vezető politikus a csúnya, gonosz Oroszország képviselőivel. És hogy bármi, ami nem az európai fősodor külpolitikai elképzeléseinek kérdés nélküli kiszolgálására, valamint a föderális Európa felépítésére épül, az „Európa-mentes vízió”.

És aztán ott van Ungár Péter LMP-társelnök, aki – mikor Magyar a Klubrádióban nehezen kétségbe vonható tényeket közölt az ukrajnai háborúról a hallgatók és Bolgár György nagy felháborodására – kötelességének érezte okvetlenül védelmébe venni az Egyesült Államokat, nehogy a Magyar-hívők röhögős fejecskéinek súlya alatt elsüllyedjék. S így kiderült, hogy a magyarországi ellenzék soraiban még mindig érvényes külpolitikai állításnak számít az, hogy „ha engedjük, hogy ne az ukrán, vagy finn, vagy svéd nép döntsön szabadon a saját világpolitikai orientációjukról, hanem a nagyhatalmak tehetik ezt meg, akkor Magyarország is így fog járni”. Ungár úgy tesz, mintha az egyébként számunkra igen hasznos közép-európai NATO-bővítést egyszerűen a közép-európai népek szabad akarata teremtette volna aus freien Stücken, miközben azt értelemszerűen az 1999-es nagyhatalmi erőegyensúly tette lehetővé.

Védelmi szövetséget nem tud az ember a környezetében fennálló hatalmi egyensúlytól függetlenül választani. Értelemszerűen Mexikó sem léphet be a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetébe, és a katonailag egyébként kiválóan felszerelt Pakisztán NATO-tagsága is függ még néhány apróságtól a pakisztáni nép demokratikus elhatározásán kívül. Aki ezt nem látja, látomást lát a valódi geopolitikai helyzet helyett.

És ez csak az elmúlt hét külpolitikai termése a magyarországi baloldalon. Olyan fájdalmas nemzetsorsrontást művel a létező ellenzék külpolitika címén, hogy én bizony még Magyar Péter artikulálatlan rogánozását is szívesebben hallgatom.

Nem túl nagy ár ez azért, hogy az eddigi ellenzéknek a kellő mélységű gondolataik kiforralásáig ne juthasson olyan stallum, melyben szájukat kül- és Európa-politikai tárgyban szólásra nyithatnák.

*