Nagypolgárok migránsválság idején – Haneke új filmjéről

2017. december 02. 16:59

Happy End címmel mutatta be Michael Haneke osztrák rendező az új filmjét. Nyomasztó családi dráma ez Észak-Franciaországban, háttérben a migrációs válsággal.

2017. december 02. 16:59
Leimeiszter Barnabás
Leimeiszter Barnabás

Calais-ban játszódik Michael Haneke legújabb alkotása, a Happy End azonban a híresztelések ellenére nem napjaink migránsválságára fókuszál, a téma csupán érintőlegesen jelenik meg a filmben. Igazság szerint nem is lehetnénk messzebb a hírhedt Dzsungeltől: egy nagypolgári rezidencia fényűzően berendezett tereiben, hipermodern kórházakban és irodaházban, fehér homokos plázson járunk, a háttérben a tenger képeslap-kékje csillog.

Minden adott tehát egy jó nagy adag boldogtalansághoz, és Haneke nem is okoz csalódást:

ismét ínyenc szenvedésorgiával rukkolt elő a nyomasztás osztrák mestere.

Merev hörcsögtetemmel, begyógyszerezett anyával indít a Happy End, mindezt egy mobiltelefon kameráján keresztül látjuk, a rejtélyes elkövető cinikus csetüzenetekben kommentálja a történteket – eztán pedig megismerjük a felettébb jómódú és felettébb boldogtalan Laurent család tagjait, akiknek a sivár érzelmi életébe leginkább csak

az hoz némi változatosságot, hogy aktuálisan éppen egymást ölnék-e meg vagy önmagukat.

A demens pátriárkát, Georges-ot (Jean-Louis Trintignant) pillanatnyilag az utóbbi opció vonzza: egyszer Svájcba is meglépett némi potya-eutanázia reményében, minthogy azonban túlzottan jó egészségi állapota miatt elutasították, bevándorlókat szólongat le az utcán, hátha kedvük kerekedik meggyilkolni őt. Lánya, a családi cég feje, a telefonjáról lerobbanthatatlan, kotnyeles Anne (Isabelle Huppert) fiával, Pierre-rel (Franz Rogowski) bajlódik, aki nem elég, hogy egy Sötét Tekintetű, Szplínes Fiatalember, de még alkoholista is. Georges fia, Thomas (Mathieu Kassovitz) arcrahugyozós szerelmi vallomásokat írogat egy perverz csellistának a Facebookon, miközben felesége (Laura Verlendin) szeretetlenül hervadozik a Laurent-ház luxusa közepette. Ha pedig mindez nem lenne elég, a család kénytelen befogadni a szuicid hajlamú Eve-et (Fantine Harduin), Thomas-nak az első házasságából született kislányát, aki ösztönösen átlát a família vaskos hazugságain.

Lassú tempójú, végtelenül laza szerkezetű film a Happy End, igencsak esetlegesen váltakozó történetszálakkal, habár talán nem is egészen pontos történetszálakról beszélni egy ilyen film kapcsán. Ha véletlenszerűen felcserélnénk a jeleneteket, tulajdonképpen alig lenne logikátlanabb az így kapott egész, mint az eredeti opus – és minden bizonnyal ez a felismerés jelenti a kulcsot a film befogadásához.

Haneke radikálisan szembefordul a lineáris elbeszélésmód eredendő hamisságával, nem igyekszik az egyszer volt, hol nem volt és a boldogan éltek, amíg meg nem haltak bájolgó végpontjai közé erőltetni azt a lelki poklot, mely meghalad minden racionális rendszerezést. Haneke világában a „történéseknek” nincsenek okaik, sem következményeik, semmiféle kölcsönhatásban nem állnak egymással, egyszerűen vannak, elszigetelve, öncélúan, valamiféle kikezdhetetlen jelen rabságában – Pierre részeg vergődése a karaokebár színpadán remekül kifejezi ezt.

A film körülbelül úgy szerveződik, ahogyan a szenilis öregember tudatában ködlenek fel, majd tűnnek tova a dolgok, szaggatottan, jókora ugrásokkal – néha nehéz kikövetkeztetni, miről és kiről is van szó pontosan, Thomas exnejének haláláról csak egy elejtett félmondatból értesülünk, Eve-et egyszercsak minden előzmény nélkül a kórházban találjuk – Haneke természetesen csak minimális támpontokat ad.

A Happy End sehonnan tart sehová, a „sztori” bármelyik pontján elkezdődhetne és befejeződhetne. Karakterfejlődésnek pláne nincs itt helye. A szereplőket csupán egy naiv, elmesélhető történet (egy halálé, egy szerelemé, egy válásé, akármié) válthatná meg; azonban arra vannak ítélve, hogy értelmetlen és inkoherens események zűrzavarában, egy fragmentált valóság tehetetlenségében tengődjenek. Ebből a szemszögből értjük meg a cím iróniáját.

Krasznahorkai László telő, de nem múló idejének jegyében Haneke megtagadja szereplőitől azt az utolsó reményt, hogy – ha másban nem – legalább az elmúlásban megmeneküljenek a szenvedéstől. A rendező ördögi látomásában a nagyapa képtelen meghalni – van ez annyira kegyetlen húzás, mint amikor a Furcsa játék-ban az egyik gyilkos lazán visszatekercseli a filmet, hogy áldozatainak esélye se legyen a túlélésre. (Nem ez az egyetlen kikacsintás az életmű korábbi darabjaira: a már említett csellista A zongoratanárnő Erikájára hajaz, míg Georges a Szerelem-ben bemutatott történetet „vallja meg” unokájának.)

Ne számítsunk hát érzelmes csúcspontokra, drámai fordulatokra, katartikus pillanatokra – a film a boldogtalanság gyötrelmes köznapiságát képezi le annak minden szürkeségével, fádságával, vontatottságával együtt. A kamera alig moccan: Haneke arra kényszerít bennünket, hogy kiábrándultan bambuljunk művészi gonddal megteremtett semmijébe. A forma tehát kétségkívül adekvát módon illeszkedik a tartalomhoz (na persze Hanekénél maga a forma a tartalom).

Ugyanakkor az is tény, hogy Haneke korábbi alkotásaiban valahogyan erőteljesebbé, szuggesztívebbé szerkesztette ezt a nihilt, a Happy End nem kavar fel bennünket úgy, mint az életmű legjobb darabjai. A filmvégi csavar előre kitalálható. A társadalomkritikai vonal meglehetősen halovány: a különböző audiovizuális formákkal – mobilos videó, biztonsági kamera, YouTube-sztár kölyök ripacskodása – való játék nem tesz hozzá sokat a filmhez, és a túlfinomult nyugati társadalmakról adott látlelet sem nevezhető túl eredetinek. A karakterek kevéssé emlékezetesek: talán csak a nagypolgári lét hazug józanságát elutasító szereplők, a kislány és a nagyapa bírnak valódi mélységgel.

A film utolsó jelenetében a zavart Pierre egy csapat afrikai migráns társaságában jelenik meg anyja eljegyzési partiján. „Ő itt Mohamed, Nigérából érkezett. A lányát és a feleségét élve elégette a Boko Haram” – mutatja be Pierre egyiküket, Anne azonban nem hagyja, hogy folytassa a mondókáját, orbitálisat kever le a fiának. Haneke az utolsó pillanatban idézőjelbe teszi az egész filmet:

a Laurent család jóléti boldogtalansága nevetséges szenvelgés csupán annak fényében, amit ezek az emberek megéltek.

Anne vőlegénye kénytelen-kelletlen asztalhoz ülteti a hívatlan vendégeket: jelképes, ahogy puszta jelenlétükkel megbontják a hófehér, elegáns enteriőr álságos idilljét. Ők valódi (igaz, borzalmasabbnál borzalmasabb) történetekkel rendelkeznek; a sápadt európaiaknak nem maradt más, mint egy látszatélet szánalmas cafatjai.

Ezért a sötét humorért érdemes megnézni a Happy End-et.

Összesen 43 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
amok
2017. december 04. 16:35
Gondolom, a bataclan-i mészárlás "sápadt európai" áldozatainak/hozzátartozóinak nemcsak a "látszatélet szánalmas cafatjai" maradtak, csakhogy erről Haneke nem rendez filmet, mert: nem érdekli, nem finanszírozná senki és ha mégis, biztosan nem nyerne díjat egyetlen fesztiválon sem.
Énaszondom
2017. december 03. 12:26
Inkább konkrétan Nyugat Európának. A gyarmatosítással kezdődött. Lerabolták gyakorlatilag az egész világot. Míg Kelet-Európa, a Balkán az Oszmán birodalommal vívta élet-halál harcát, ők felfedezték az Újvilágot. És rögtön el is birtokolták, annak minden hasznával és borzalmaival!
Harangláb
2017. december 03. 12:22
Az Élet is ilyen...
Csomorkany
2017. december 02. 22:21
Hát, nem biztos, hogy megnézem. Akkor már inkább a Ványadt bácsi.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!